Bogár

és egy másik

Híd

egy régi képem

Ködből, csöndből

Nem várom már az életet.

Vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,

Ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész.

Már csupán a lámpába néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.

Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom.

Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok.

Mert én már éhes sem vagyok.

Történt valami énvelem,

De nem halál s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan

S egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt

A nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,

Hogy túl harcom vad zörején,

Akárha lent, akárha fönt,

A szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog.

Én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,

Elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszu ez,

Várni, várni, mig vége lesz.

S tudni, vannak így még többen,

Mignem valaki megdöbben,

Mig valaki föl nem ordit,

Ködből, csöndből föl a holdig,

Föl a pestishez magához!

Aki irtózattal átkoz,

Megátkoz ebtartót, ebet

S legelőször is engemet.

József Attila

1925. ápr.

A szoftverkalózkodás hátrányai

Számvetés

Ettem-ittam fekete, undok

mocskot és csípős trágyalevet;

ember vakmerőbb nem lehet.

Ám eddig sohasem voltam boldog.

Ebben a megváltott világban

egy pillanatom nem volt nemes;

sem langyos, édes, kellemes,

mint disznónak a pocsolyában.

Engem sunyiságra oktat

az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.)

Huszonnyolc éve éhezem.

Rajtam már csak a fegyver foghat.

Ezért ülnek oly sötét dolgok,

oly hatalmak a szívemen,

hogy szorong lágy arcú kedvesem,

ha ránézek; pedig mosolygok.

Komor ég alatt üldögélek,

mint hajléktalan a híd alatt.

Mindentől fölmentem magamat,

mert nem lesz utolsó ítélet.

József Attila

1933. nov. 11.

szentkép