2015. november 29., vasárnap

State Company

Már megint nagyon otthon éreztem magam a vonaton. Két nagy bőrönddel utaztam, többedmagammal az étkezőkocsiban. Az egyik bőrönd tartalmát majdnem teljesen szétpakoltam. A kalauz irigykedve figyelte, hogy mennyi mindenem van. Négy ember helyét foglaltam el egyszerre. Szokás szerint az utolsó pillanatban vettem észre, hogy le kell szállnom. Gyorsan beleszórtam a cuccomat a bőröndbe. Megfogtam az egyiket és lecibáltam a vonatról. Mentem volna vissza, hogy lehozzam a másikat is, de a kalauz közben elindította a vonatot. Hiába ugráltam, kiabáltam, rám sem nézett. Mivel már a végállomáson voltunk, ezért úgy gondoltam, hogy inkább futok a vonat után, megpróbálom utolérni, és visszaszerezni a bőröndömet. Elég sokáig tartott, mire sikerült leráznia a váltók és kanyarodó sínek sokaságában. Csapódó váltók között, alagutakban, kanyarodó síneken futottam utána. Zihálva rontottam be a panaszirodába, ahol egy lélek sem volt. Egy nagy teremben, ahol több pultnál is fogadhatnák az üveg mögött ülő ügyintézők a panaszokat, de csak leköpött üvegeket, koszt és elhúzott, kopott függönyöket találtam. Láttam, hogy az egyik mögül kukucskálnak. Odafutottam, de nem sikerült panaszt tennem. Átmentem a nemzetközi panaszirodába, ami szintén kihalt volt. Látszott, hogy ennél a vasúttársaságnál nem foglalkoznak a panaszokkal. Szerencsére pont szembe jött egy tányérsapkás, jobban öltözött ügyintéző, a sapkáján aranyszerű fonallal. Elkaptam a karját. Mondtam, hogy panaszt szeretnék tenni. “Hát, azt csak németül lehet. Ez a nemzetközi panasziroda.” Semmi gond, elmondtam németül a problémát, erre elment. Gondoltam, hogy megkeresem a legmagasabb szintű vezetőket. Átmentem a kopottas oszlopcsarnokon, átsétáltam a feketés-koszos vörös szőnyegen. Gyorsan levettem a nadrágom és egy törülközőt tekertem a derekam köré, hogy hiteles legyek. Belöktem az ajtót, és hirtelen a vezetőknél voltam. Egy nagy asztalnál ültek. Az asztalon vörös terítő. Mögötte az öt vezető. Nagy bajszuk volt. Nem lepődtek meg. A középső a fülén tartotta a bakelit telefont, vonalban volt. Ordítottam velük. Mondják meg, keressék meg a kalauzt! Ellopta a bőröndömet! Most mit csináljak? Hogy menjek haza egy szál törülközőben? A középső letette a telefont, és annyit mondott: “Meghalt.” “Ki halt meg?” “A felesége. Lopnia kellett, hogy gyógyszert tudjon venni neki. Ez már a harmadik bőrönd ebben a hónapban. Terike kérem! Nyittassa ki a panaszirodát!”